Most tényleg indul

Júliusban már azt írtam, hogy elindul az újabb blog. Akkor nem lett belőle semmi. Remélem most lesz. És akkor álljon itt az első igazi bejegyzés.

Biztos mindenkiben feltevődik az a kérdés, hogy miként és főleg miért India. Ne feledjük, mikor mindez történt, még csak 1996-ot írtunk és én alig töltöttem be a 21. életévem. A kérdésre adott válasz egyszerű, de nem racionális: ez számomra valahol meg volt írva, másképp nem tudom megmagyarázni azt az eseménysort, ami első ránézésre teljesen véletlenül, sok esetben pedig mintha magától haladt volna abba az irányba, hogy eljussak Indiába.

A történet a Bolyai Farkas Elméleti Líceum egy XI. osztályának fizika óráján kezdődött, mikor Krézsek Csaba barátommal és osztálytársammal nagy meglepetéssel tapasztaltuk, hogy mindketten egy-egy Indiával kapcsolatos könyvet olvasgattunk a pad alatt (Ha az emlékezetm nem csal, én talán éppen a Baktay féle Indiát olvasgattam, amit Tonk Sándor barátomtól kaptam kölcsön). A kölcsönös meglepetés után viszont nagyon gyorsan eldöntöttük azt, hogy mindkettőnket érdekel India, az indiai vallások, a kultúra, éppen ezért nekünk el kell mennünk Indiába.

Teltek az évek, közben mindketten egyetemisták lettünk Kolozsváron, de a nagy cél továbbra is fennmaradt: el kell menni Indiába. Sokat beszéltünk, még többet álmodoztunk róla. Aztán 1995-től el is kezdtünk tevékenykedni az ügy érdekében. Egyre többet olvasgattunk, elkezdtük az útitervet kidolgozni, egy pályázati dokumentációt összeállítani, majd pedig szponzorokat és támogatókat keresni. Ez volt a leghúzósabb része, de nagy nehezen ez is összeállt. Közben nagyon sok barátunk, de a szüleim is rajtunk nevetgéltek, szórakoztak mondván: Ja, Indiába készültök? Szuper! Jó utat. vagy Jó-jó, gyűjtsétek a pénzt! vagy egyszerűen csak hülyének néztek.

A szervezés, mintegy évet vett fel, ezalatt mindenki rajtunk szórakozott. A meglepetés akkor állt be, mikor június-júliusban barátokkal találkozva megkérdezték, hogy hogysmint, mit csinálok és mondtam nekik, hogy júliusban indulás Indiába. Akkor következett a pofára esés, akkor kezdték az emberek hinni, hogy tulajdonkléppen tényleg elmegyek. Ugyanez volt a szüleimmel is: amíg nem mentem haza a bepecsételt vízummal és a megvásárolt repülőjeggyel, addig nem is vettek komolyan. Utána meg kezdődött a féltés, a rimánkodás, sok esetben a lebeszélés.

Na de vissza a történethez.

Eljött az indulás pillanata, amikor szinte könnyes búcsút vettem a családtól, a szűk baráti körtől és a barátnőmtől és elindultam Budapestre, hiszen annak ellenére, hogy Tarom járattal repültünk, sokkal olcsóbb volt a jegyet Budapesten megvásárolni, mintsem az országhatáron belül valahol. Így repülnünk kellett Budapest-Bukarest vonalon is. Budapesten még pár nap, néhány utolsó információ begyűjtése, aztán indulás a mesés Keletre, az ezerarcú Indiába...

(foly. köv.)